10.15 Energiaital Napokon, sőt, heteken át terveztük, milyen is lesz...

Mon, 08 Apr 2013 13:30:27 -0400

Energiaital

Napokon, sőt, heteken át terveztük, milyen is lesz az első este, mit fogunk mondani köszönésképpen, milyen zenét teszünk be, melyik bort bontjuk meg, melyik pohárba töltjük ki, melyik végébe ülünk majd az ágynak, melyik kézzel simogatjuk meg először a másik vállát, beszélgetés közben, mikor kapcsoljuk le a nagyvillanyt, mikor mondjuk azt, hogy ugye nem baj, ha melléd fekszem, és miközben átfordul minden, ami ilyenkor át szokott fordulni, azon gondolkodunk, hogy lassan inni kellene egy energiaitalt, különben egy óra múlva tényleg elalszunk, és akkor jön a horkolás, az a mélyről jövő, szörnyű horkolás, amelyet még egyetlen mellettünk alvó sem viselt el.

(The Cure: Lovecats)

Gombóc Valamikor halálosan komoly arccal tudtuk mondani, hogy...

Sun, 07 Apr 2013 13:30:22 -0400

Gombóc

Valamikor halálosan komoly arccal tudtuk mondani, hogy pálinka, de csak pálinka a buli elején szokás szerint előjövő kérdésre, s a szemünk sem rebbent, amikor a házigazda a vállunkra csapva azt mondja, na, azért nem volt ez mindig így, utalva ezzel sok, nagyon sok régi éjszakára, s hát tényleg nem volt ez mindig így, de most már így van, mert volt egy homályos hajnal, amikor ráébredtünk, hogy ha nem állunk le, akkor hamarosan nem csak a hajnal lesz homályos, hanem a délelőtt, a délután, az este, az éjjel, minden, de minden elhomályosul, így aztán letettünk mindent, kivéve a pálinkát, s a miért kérdésre Gombóc Artúrt kicsit átírva idézi: mert azért valamit nekünk is kell innunk.

(The Cure: Six Diffent Ways)

Narancssárga Vártuk a szeptembert, nem csak azért, mert...

Sat, 06 Apr 2013 13:30:27 -0400

Narancssárga

Vártuk a szeptembert, nem csak azért, mert kezdődött az iskola, és végre találkozhatunk azokkal a srácokkal, akiket elszakított tőlünk a nyaralás nevű dögunalom, hanem mert ilyenkor égtek a tüzek mindenfelé, jobbára kukorica, és bár minden évben meghallgathattuk néhányszor, hogy mi lesz, ha sokat nézünk a narancssárga lángok közé, soha nem történt semmi, pedig először tényleg elhittük, reggel félve hajtottuk fel a takarót, de nem volt ott semmi, nem kellett lepedőt cserélni, úgyhogy egyre közelebb és közelebb merészkedetünk, egyre tovább és tovább néztük, egyszer mi dobhattuk be a gyújtósként funkcionáló Népsportot, akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó tűz, a következő szeptember már egy másik házban ér minket, amely mögött nincs kukoricás, s legfeljebb a kertiparty tüzét lehet meggyújtani, de az meg akkora, hogy ha kettőt tapsolunk, el is alszik tán.

(The Cure: Fire in Cairo)

Szamuráj Nagyon szerettük azokat a nyarakat, a semmittevést,...

Fri, 05 Apr 2013 13:30:10 -0400

Szamuráj

Nagyon szerettük azokat a nyarakat, a semmittevést, egész délutánra egyetlen programja volt csak, szamurájkardot faragni bodzából, órák mentek el azzal, hogy szép, fehér és persze egyenletes, csomók nélküli legyen a penge, a markolatot körbe-szigetelőszalagozta, feketével, mert úgy tűnt igazán félelmetesnek, és bár tudtuk, hogy így sokkal rosszabb, hiszen nem stabil a fogás, és majd biztosan pont akkor fog kicsúszni a kezéből, amikor szükség lesz rá, amikor jön az ellen, de egyszerűen olyan jól nézett ki, ahogy megcsúszott rajta a napfény, amikor a lehullott, már rohadásnak indult körték körül ezzel a karddal csapkodtuk a döngicsélő méheket, darazsakat, úgyhogy rajtahagytuk a szigetelőt, és bíztunk, nagyon bíztunk abban, hogy az ellen majd akkor jön, amikor éppen pihenünk, és a szomszéd srác a figyelő, az ő nem-szigetelőszalagos markolatú szamurájkardjával.

(Adam F: Dirty Harry)

Mozdulnak Apu. Mama, papa. Másik mama, másik papa. Öcsi bácsi....

Thu, 04 Apr 2013 13:30:03 -0400

Mozdulnak

Apu. Mama, papa. Másik mama, másik papa. Öcsi bácsi. Keresztmama. Nagynéném, Kleó. Edit néni, a szomszédunk. Laci, aki az osztálytársam volt. Volna kihez mennem Halottak napján. Vagyis igazából már előtte való nap, mert hát, ugye, rendbe kell tenni néhány sírt, gyorsan kigazolni mindenhol, friss virág a vázába, ne szégyenkezzünk a rokonok előtt. Aztán másnap, a nagy napon megvárni a sötétet, addig előkészíteni a gyertyákat, a mécseseket, hat körül autóba szállni, parkolóhelyet keresni a káoszban, beballagni a nagy kapun, a sírok között botladozni, meggyújtani az ilyenkor szokásosokat, letenni, csendben álldogálni, halkan köszönni a rég nem látott ismerősöknek, és úgy hazamenni, hogy akkor ezzel is megvolnánk, vacsora mehet a mikróba, mi is lesz este a tévében? Aztán mégsem megyek. Senkihez. Maradok otthon. Gyertya van, tévézés nem nagyon.

Mert nem csak Halottak napján volna kihez menni. Mindig volna kihez menni. Ők nem mozdulnak. Várnak, vagy sem, nem tudom. Talán várnak. De mindegy is. Mert ők valójában nem ott vannak. Nem a lobogó gyertyák alatt. Hanem a polcon, a fényképalbumban. A Odüsszeusz-kötet első oldalán („Zolikának, szeretettel, 14. születésnapjára, Kleó”). A konyhában, amikor úgy szegem a kenyeret, ahogy mama mutatta, amikor nyolc éves voltam, a vágás előtt keresztet rajzolva az aljára. Az álmaimban. A mondataimban. A nevetésemben. Néha a tükörben. Apu. Mama, papa. Másik mama, másik papa. Öcsi bácsi. Keresztmama. Nagynéném, Kleó. Edit néni, a szomszédunk. Laci, aki az osztálytársam volt. Nem emlékezem, és nem felejtek.

(Foals: Milk & Black Spiders)

Szaggat A fiatalság temetése nagyjából akkor kezdődik, amikor a...

Thu, 04 Apr 2013 03:44:56 -0400

Szaggat

A fiatalság temetése nagyjából akkor kezdődik, amikor a postaládából kicsusszanó esküvői meghívón a mi nevünk szerepel, és nem szüleinké, azaz amikor kitörünk az „és családja” kategóriából. Amikor alanyi jogon vesszük fel a szép öltönyt, a könnyű estélyit, tapsolunk az ifjú párnak, szórjuk a rizst rendületlenül, és amikor a mi poharunk landol a földön hajnaltájt.

Egy újabb koporsószög a gyerekszületés. Amikor a tegnapi csapattárs lemondja a hétvégi meccset, mert otthon kell maradni a csecsemővel. Amikor a szabadnapjain is a munkahelyen lógó barát hirtelen egy hétre eltűnik, a színét se látni. Amikor a zord, mosolytalan srác csendben egy fotóalbumot tol elénk, Danika evés közben. Danika anyuval, Danika alszik, sorjáznak a képek és a képaláírások. Ám nem feltétlenül van szükség ilyen nagy és komoly dolgokra ahhoz, hogy hirtelen átfusson a fejünkön, milyen jó is volt tizennyolcnak, felelőtlennek és gondtalannak lenni, – vagy egyszerűbben: milyen volt fiatalnak lenni Pécsett. Elég átsétálni a tablók borította belvároson. Hat-nyolc éve is az ismerősök miatt álltunk meg előttük, kerestük a tavaszi sörsátorban nekünk fizetőket, a PVSK-meccsen velünk zászlót lengetőt, a gasztronómiai héten mellettünk vacsorázót. Csak akkor még a diákok között vadásztunk az arcokra. Ma ugyanezt a tanárok között tesszük. Ott van ugyanis az a lány, aki velünk szigorlatozott, és még azon a nyáron férjhez ment egy fogorvoshoz. A fiú, akivel egy csapatban játszottunk az egyetemi bajnokságban, és akinek három éve egy legyezős szempillájú fia született. Persze ugyanők voltak azok is, akikkel széttéptük az éjszakát húszévesen, a mai osztályfőnök-helyettes és angoltanár, mert húszévesen ezt kell tenni, szaggatni, mint egy rossz rádió, hogy sose tudjuk, a következő órában mi lesz a vétel. Szép volt, de elmúlt – a város maradt csak, a maga koncertjeivel, meccseivel, fesztiváljaival, kiállításaival. Amelyekkel fiatalságot festhetünk magunkra – legalább néhány este erejéig.

(Everything everything: Torso Of The Week)

MegvanMi a lengyelpiacra jártunk. Vagyis nem csak mi: mindenki,...

Wed, 16 Jan 2013 13:30:23 -0500

Megvan
Mi a lengyelpiacra jártunk. Vagyis nem csak mi: mindenki, akit ismertünk. Ott vettünk ruhát, cipőt, csavarhúzót, másolt videokazettát, posztert, kis túlzással az ételen kívül mindent. A magyarázat egyszerű volt: máshol nem lehetett. A boltok ugyanis akkortájt nem roskadoztak a kínálattól, volt háromféle tornacipő, fekete, fehér, meg világoskék, oszt jónapot. Persze, szép a fekete, szép a fehér, (a világoskék nem szép) – de ha mondjuk zöldet szerettünk volna (aminek az oldalára ráírhattuk tollal, hogy Hajrá, Fradi!), akkor a lengyelpiacon kellett keresgélnünk. S találtunk is, mindig, mindent. Aztán egyszer csak véget ért az a korszak, talán tényleg csak lábjegyzet lesz egy jövőbeli történelemkönyvben. A lengyelpiac szinte egyik napról a másikra szűnt meg – a helyén most valami butiksor áll, az üzleteknek talán a fele van nyitva, a többin ott a tábla: sürgősen, áron alul kiadó. A korábbi, piacon vásárlók egy része átnyergelt a kínaira, mások turkálóznak, s vannak, akik a pécsi vásárra esküsznek. Állítják, ott is megvan minden, csak keresni kell. Hogy néha nem igazi Adidas a póló, hogy másolt a dvd? Igen, meglehet – viszont (jó esetben) ez az áron is meglátszik. S a magyar vevő már csak olyan, hogy leginkább ez érdekli. Nem számít, hogy ezzel kinek is okoz kárt (ráadásul így az illegalitás diszkrét bája is áthatja a vásárlást), és az sem, hogy valójában gyengébb minőséget vesz – a fontos az, olcsóbb, mint az üzletben, s minden, minden majdnem olyan jó. S ez a majdnem az, ami miatt soha, de soha nem fog eltűnni a feketekereskedelem. Mert mi már csak ilyenek vagyunk: maximálisan hiszünk a majdnemben.
(Skalpel: Sculpture)

HivatalosanVan az a régi történet, hogy a nyugdíjas Kati néni...

Tue, 15 Jan 2013 13:30:02 -0500

Hivatalosan
Van az a régi történet, hogy a nyugdíjas Kati néni megnyeri az ötöst, jönnek a tévések, hogy miért ezeket a számokat játszotta meg. Hát, aranyoskáim, egyszerű: a 19 meg a 14 azért, mert akkor születtem, kilencszáztizennégyben; a 6 és a 8, mert ennyi évesek az unokáim; az 58 meg azért, mert hatszor nyolc az ötvennyolc. De hát Kati néni, hatszor nyolc az negyvennyolc, mondják mosolyogva a riporterek. Mire Kati néni: aranyoskáim, hát ki nyert a lottón, maguk vagy én? Nálunk gyakorta így működik a szakember-világ is. Van a logika, meg van a végeredmény. Átlagos hétvége, pörög a mérőóra, pedig nem kellene neki. Gyorsan meg is van a gond forrása, telefon a szolgáltatónak, ez a helyzet, meg kellene csinálni, küldik a kollégát. Néhány óra, és ott is vannak, megnézik. Ja, ők ezt nem csinálhatják meg, ehhez a cég másik szakembere kell. Szóval nem nyúlhatnak hozzá. Hivatalosan – teszik hozzá halkan, és én már tudom, mire játszunk. Jó, akkor én most bemegyek a pénztárcáért, és ha esetleg csodálatos módon helyreállna a rend, mire kijövök, akkor azt nagyon megköszönném. Mire visszaérek, már a kocsinál állnak, egy ezres lesz, és további jó estét.
(The Cure: Tha same deep water as you)

MegbűnhődteNa, kemények vagyunk, kérdezte B., a szánkón...

Mon, 14 Jan 2013 13:30:17 -0500

Megbűnhődte
Na, kemények vagyunk, kérdezte B., a szánkón hátrafordulva. Kemények, válaszoltam, és egyszerre húztuk le a sapkát a szemünkre, hogy tényleg ne lássunk semmit. A szánkón lassan indult, de tíz másodperc múlva már úgy száguldott, mint egy pokolba tartó vonat. Hogy nem lett pokol a vége, az a szerencsének is köszönhető: alig néhány méterrel a diófa előtt megbillentünk, majd felborultunk, így elkerültük az ütközést. Persze mindenünk átázott, de kit érdekelt ez akkor?
Egy óra múlva már inkább érdekelt. Kiderült ugyanis, hogy az erdei kulcsosház konyhájában működik csak (ímmel-ámmal) a kályha, a szobában, ahol összesen tizenketten szerettünk volna aludni, délután kettőkor még olyan hideg volt, hogy látszott a leheletünk. Minden reményünket az otthonról hozott italokba vetettük – ám kicsit lefagyott a mosolyunk, mikor világossá vált, hogy az üveg borok a vonaton maradtak, így mindösszesen három üveg pezsgőnk, húsz dobozos sörünk, és két liter pálinkánk van. Akkor pedig nagyon lefagyott, amikor az esti buli harmadik percében az egyik lány kiejtette a kezéből a pálinkát, s a kövön darabokra tört a házi szilva. Azt gondoltuk ugyanis, hogy anélkül nem fog beindulni itt semmi. De beindult: játszottunk, sztoriztunk, énekelgettünk, de annyira belefeledkezve az egészbe, hogy a Himnuszról is lemaradtunk, akkor kapcsoltuk be a rádiót, amikor már megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Amikor végül lefeküdtünk, hajnal három óra felé, még mindig annyira fáztunk, hogy szépen, lassan az összes ruhánkat magunkra vettük, s végül kabátban aludtunk el. Ez volt életem leghidegebb szilvesztere. És egyben az egyik legjobb is.
(The Cure: Cold)

Csak Ezt írtam egyszer: „A legrosszabb (vagyis inkább a legjobb,...

Sun, 13 Jan 2013 13:30:16 -0500

Csak
Ezt írtam egyszer: „A legrosszabb (vagyis inkább a legjobb, oly kevés a különbség) a világon: a kihagyott lehetőség. Amikor ott áll a buszmegállóban, de mi nem vesszük fel. Amikor este telefonál, de nem megyünk át. Amikor sms-t ír, de nem válaszolunk. Miért nem? Csak. Mondjuk mert így megmarad az illúzió, hogy bármi lehetett volna.” De ez nettó hülyeség.
(Silversun Pickups: The Royal We)

SzalmiákszeszVan egy nő. Szeret. Árnyék, így hívom. Követ,...

Sat, 12 Jan 2013 13:30:26 -0500

Szalmiákszesz
Van egy nő. Szeret. Árnyék, így hívom. Követ, megyek akárhová. Nem baj, hogy követ, jól áll neki a követés. Ott áll mögöttem, amikor a pöttyös bögrébe engedem a vizet, amikor behúzom a függönyt, amikor kinyitom az ablakot, amikor fel-alá sétálok a nyikorgó parkettán, mesélek sztorikat, szerintem vicceseket, nem tudom, hogy szerinte is azok-e, mindig mosolyog ugyanis, ha nem mondok semmit, akkor is, nem baj, hogy mosolyog, jól áll neki a mosolygás. Árnyék vagy, mondom neki gyakorta. Szeretnék tényleg az árnyékod lenni, akkor ugyanis mindig együtt lennénk. Mindigmindig. És ilyenkor azt mondja, sz. Nem szusi, nem szalmiákszesz, teszi hozzá azonnal. És közben nevet. Nem baj. Jól áll neki.
(REM: Orange Crush)

Római Na, kispajtás, mehet az ugrás, mondta az úszómester, én...

Fri, 11 Jan 2013 13:30:23 -0500

Római
Na, kispajtás, mehet az ugrás, mondta az úszómester, én meg arra gondoltam, hogy anyád a kispajtás, ne becézgess itt engem. Eleve nem is értettem, mit keresek a medence szélén, az ugrókövön, mikor világosan elmondtam, hogy nem tudok úszni, úgyhogy kezdjük az elején, derékig érő vízben. Öcsém a parton ült, törölközőbe bugyolálva, amikor ő került volna sorra, elővette a már bejáratott zokogást, ezt még csecsemőkorból mentette el, nagyon helyesen, mert mindig hatásos volt, aki hallotta, összerezzent azonnal, s megtett mindent, csak legyen már vége. Én meg álltam a kövön, nem tudok úszni, mondtam sokadszor az úszómesternek, hát, most majd megtanulsz, válaszolta nevetve, mert valahogyan ki kell evickélned onnan. Akkor döntöttem el, hogy én soha többet nem jövök a rómaira, nem érdekel, hogy praktikus itt tölteni egy-két hetet, az úszótáborban, hiszen nem csak, hogy közel van, még úszni is megtanulok, legalábbis ez volt a szülői narratíva, meg hát tavaly is tetszett, tették hozzá, igen, mert tavaly nem csináltunk semmit, csak strandoltunk megállás nélkül, a kismedencében, tettem hozzá, magamban persze. Persze voltak nagy élmények, a focimeccsek, a közös reggelik, ebédek, vacsorák, nem érdekelt minket a minőség, jó volt a párizsi meg a tábori tea, este engedték, hogy filmet nézzünk, ott láttam az Alfa Holdbázis generációs életérzést teremtő részét, azt, amelyikben a csápos szörny elkapja a gyanútlan űrhajósokat, beszippantja őket, majd egy kis kerekes valamin kilöki elszenesedett, csonkolt testüket, fel sem merült bennünk, hogy hogyan kerül a szörny gyomrába az a kerekes valami, másnap a szabadfoglalkozáson mindenki ezt rajzolta le, a nevelő meg csak nézett, ez most micsoda, hol vannak a normális rajzok, fák, virágok, fény. De minden zárójelbe került ott, a kövön. A többiek tudtak úszni, nem értették, miért állok. Végül finoman meglökött valaki, beestem a vízbe, feljöttem, kutyaúszás, partra evickélés.
Aztán. Kezdődött. Minden. Elölről.
(Florence and the machine: Swimming)

ZsidóMarx utca, mondtuk a taxisnak, és dőltünk volna hátra,...

Thu, 10 Jan 2013 13:30:07 -0500

Zsidó
Marx utca, mondtuk a taxisnak, és dőltünk volna hátra, pihenni, kell az a hazáig tartó negyed óra, hogy összeszedjük magunkat a 2012-t indító buli után. Na, maguk is jó helyen laknak, mondta középundorral a hangjában a sofőr, de erre a szemünk se rebbent, a mi utcánkat gyűlölni szokták az autósok, mert az odavezető út tényleg futómű-gyilkos. Sofőrünk viszont nem ezért gyűlölte. „Kommunista is, zsidó is, mégis, utca van róla elnevezve”, mondta, nyilvánvalóan nem csak magának – várta, hogyan reagálunk. Nagyjából szóhoz sem jutottunk. Reménykedtünk egy csendes hazaútban, erre tessék: nincs menekvés, az év első napján rögtön vitázni kell. Az első mondatot végül a sofőr mellett ülő barátunk vállalta magára: „Azért ez egy kicsit így erős, nem?” Válaszul elindult a lavina. Hogy nem erős, hogy tényleg ez a helyzet, hát ez tény, kommunista volt és zsidó, és amúgy is, mondjuk már meg, ha nincs Hitler utca, akkor miért van Marx, és különben is, szörnyű, hogy ez van, hogy nem lehet a múltat elsöpörni, ezeket eltiporni, hogy ezek még mindenhol ott vannak, és Trianon is miattuk, és a gazdasági válság is miattuk, és a benzinár is miattuk, és hogy az lenne a legjobb, ha mindenkit, akinek köze volt az előző rendszerhez, kitiltanának mindenhonnan, s igen, lehet, hogy ő náci, de komfortnáci, mert szeretné magát komfortosan érezni itt, de nem lehet ezek miatt, és valójában ezért tart itt ez a kurva ország. Egyetlen mondatban volt igaza. Csak nem úgy. Tényleg ezért, ezért a mélyről jövő valamiért tart itt ez az ország.
(Sepultura: Ratamahatta)

KarrierNem nekem, magatoknak tanultok – ezt mondta mindig a...

Wed, 09 Jan 2013 13:30:27 -0500

Karrier
Nem nekem, magatoknak tanultok – ezt mondta mindig a magyartanárunk és egyben osztályfőnökünk, amikor elkapott minket az iskola kosárpályáján, ahol éppen biológiaóra helyett gyakoroltuk az egy-egyezést. Mi persze bólogattunk nagyokat, s bűnbánóan indultunk az osztályterem felé. De csak felé. Amint ugyanis az ofő lecsatlakozott a tanárinál, mi is elkanyarodtunk: mentünk a hátsó pályára dobálni. Hatszor be is jött ez a trükk, ám a hetedik alkalommal már nem volt szerencsénk, az éppen lyukasórázó angoltanár csapott le ránk, aki nem átallott egészen az osztályteremig kísérni minket. De hát magunknak tanulunk, nem, tettük fel neki útközben a kérdést közepesen szemtelenül. Nem, nem csak magatoknak: ti elsősorban a szüleiteknek tanultok, akik ránk bíztak titeket, s akik azt gondolják, hogy ti itt nagyon jól viselkedtek, válaszolta a hangját sem felemelve. Leforrázva ültünk be a biológia órára, és tudtuk: valószínűleg most búcsúztunk el a profi kosaras karriertől.
(Depeche Mode: Just Can’t Get Enough)

Sajtos-tejfölösVolt abban valami egészen abszurd (és egyben...

Tue, 08 Jan 2013 13:30:24 -0500

Sajtos-tejfölös
Volt abban valami egészen abszurd (és egyben persze nagyon elkedvetlenítő), hogy miközben a társaságunk nagy része próbálta élvezni a Balatont, egyik régi barátunk mennyasszonya egy teljesen átlagosnak tűnő pillanatban rázendített az „És ti gondoltok már a jövőre? Mert nekem van néhány remek befektetési ötletem!” kezdetű monológjára. Abszurd volt a sajtos-tejfölös lángos felett elhangzó, végtelenül hosszúnak tűnő ötletfolyam (amely persze abba torkollott, hogy a leghelyesebb, ha a pénzünket neki adjuk, s ő úgy megforgatja, hogy csak na), hiszen akkor és ott semmi másra nem vágytunk, csak hogy mi is úgy lelassuljunk végre, mint a nap az égen, s ne kelljen gondolnunk semmire, de semmire – a jövőre meg végképp ne.
De elkedvetlenítő is volt a monológ, hiszen mindannyian tudtuk: valamit tényleg kellene csinálnunk, mert ugyan messze, nagyon messze még a nyugdíj, de az biztos, hogy ha csak azzal számolunk, akkor ötven év múlva a vajas kenyeret is hírből ismerjük csak. (Azt persze azért tudtuk, hogy a legrosszabb, ha a pénzünket neki adjuk, mert ő úgy elforgatja, hogy csak na.) Szóval ízetlen lett a lángos villámgyorsan. Tanácstalankodtunk. Ingatlanba kell fektetni, mondta egyikünk. Aranyba, mondta a másik. Hirtelen beindult az ötletelés, s pillanatok alatt elköltöttük egy kisebb város költségvetését. Aztán persze megnyugodtunk – mert persze pontosan tudtuk: pont annyink van, ami a szinten tartáshoz elég. Félretenni majd máskor fogunk. És igazából a mai napig tanácstalankodunk. De félre még mindig nem teszünk.
(Kaukázus: Lángos)

ÉjszakaiNem sokkal voltunk a rendszerváltás után, s bár még...

Tue, 08 Jan 2013 03:23:00 -0500

Éjszakai
Nem sokkal voltunk a rendszerváltás után, s bár még élénken élt bennünk az előző világ szűrt levegője, azért már túl voltunk a taxisblokádon, így elhittük, hogy tényleg mi vagyunk a jövő nemzedéke, amelynek már mindent, de mindent lehet. Úgyhogy amikor eljött az év utolsó napja, egy hirtelen ötlettől vezérelve, a szülőknek nem is szólva felpattantunk egy vonatra, s meg sem álltunk Budapestig. A két üveg orosz pezsgő, amit melegítésnek szántunk, már a másodosztályú kocsiban elfogyott, így nem tűnt vészesnek a több órás zötykölődés. Megérkezés után bóklásztunk egy ideig a pályaudvar környékén, majd egy kisebb társasághoz csapódtunk, ők tudtak egy jó bulit a város másik végén, éjszakai busszal kellett oda átvergődni. A buszvezető morcos volt, úgy nézett ránk, mintha az ő drága járatán mi lennénk a súlyok, amelyek miatt lassan kell majd haladnia. 23.50-kor indult a jármű, ebből azért már sejtettük, hogy ünnepelni a buszon fogunk. 23.59-kor a busz hirtelen lassítani kezdett, majd be is gurult egy megállóba. Nem szólt senki semmit, ültünk csendben. Aztán éjfélkor megszólalt a himnusz, a buszvezető felállt, felálltunk mi is, így hallgattuk meg, hogy Isten, áldd meg a magyart. Szürreális pillanat volt, mégis úgy éreztük, itt és most ez az egyetlen lehetséges mód az ünneplésre. Miután megbűnhődtük már a múltat s jövendőt, újra elindultunk. Fél egy volt már, mire célba értünk, a szórakozóhely ajtajában kiderült, hogy nincs elég pénzünk a beugróra. Úgyhogy nem mentünk be, az utcán töltöttük az év első néhány óráját. Mégsem éreztük úgy, hogy ez a szilveszterünk félrecsúszott volna.
(U2: New Year’s Day)

Piros pikk- Kezdetnek egy kis bemelegítés. Húzok egy lapot,...

Tue, 04 Dec 2012 11:59:03 -0500

Piros pikk
- Kezdetnek egy kis bemelegítés. Húzok egy lapot, megmondja a színét, aztán felpörgetjük, hogy kiderüljön, bírja-e a tempót.
- Jól van.
(az orvos lapokat mutat, a beteg azt mondja, amit felvillanni lát:)
- Káró. Treff. Pikk. Kör. Káró. Pikk. Káró. Kör. Treff. Pikk. Kör. Káró. Treff. Kör. Pikk. Káró. Átmentem?
- Nem. De nem meglepő.
(az orvos felmutatja a legutolsó két kártyát)
- Fekete kőr? Piros pikk? Ez csalás.
- A tapasztalat azt mutatja, hogy minden kör piros, és minden pikk fekete. Mivel az alakjuk oly hasonló, az elméjének könnyebb a tapasztalatkhoz igazodni, mint elfogadni, hogy eltérőek. Azt látjuk, amit látni akarunk, nem azt, ami ott van. A gyerek, aki sose kártyázott, mindig átmegy ezen a vizsgán. Gondolja meg, vajon hány olyan dolog van, amit nem tapasztalhat, mert a kondicionálás nem tűrné. A jó hír, hogy a megismételt vizsgán már átmegy. Amint tud róla, hogy van fekete kőr és piros pikk, képes lesz érzékelni. Az agy olyan, mint az úthálózat. Könnyű eljutni egy ismerős helyről a másikra, de amik köztük terülnek el, az autópályákon túl, habár léteznek, a legtöbben elhúznak melettük.
- Egész jó trükk, de nincs olyan játék, amiben piros a pikk.
- Honnan tudja?
(Interstate 76)

ŐketÉs már december harmincadikán megérkeztél, mert az...

Tue, 28 Aug 2012 15:48:44 -0400

Őket
És már december harmincadikán megérkeztél, mert az időjárás-jelentés nagy havazást jósolt másnapra, ezért nem akartad megkockáztatni, hogy egy lehetetlen kisváros lehetetlen vasútállomásán ragadsz, ott ér az éjfél, a váróteremben, így aztán szilveszter előtti nap, késő délután befutottál, örültem, persze, de estére azért csak elmondtam, mi járt a fejemben már napok óta, hogy jobb lenne nekünk kettesben, itt, a meleg szobában, nem másik tizenöttel, egy hideg házban, a szomszéd utcában, nem mondtál semmit, csak felkeltél az ágyból, kimentél az erkélyre, nem zavart az akkor már szakadó hó, és ott álltál néhány percig, dideregve, aztán visszajöttél, és azt kérdezted, nem akarod, hogy találkozzam velük, de, csak, és itt elhallgattam, szégyellsz engem, kérdezted már könnyek között, dehogy, válaszoltam, őket szégyellem. És akkor hallgattunk, sokáig, majd azt mondtad: szemét vagy, tényleg, de jobban szeretlek, mint bármikor.
(Tricky: Hell is around the corner)

GyűröttDe nem sírsz, ugye, kérdeztem a rövid vallomásod után,...

Mon, 20 Aug 2012 15:14:08 -0400

Gyűrött
De nem sírsz, ugye, kérdeztem a rövid vallomásod után, amelyben olyan szavak kerültek elő, amelyek nagy részét már hallottam korábban, talán csak más sorrendben, de még az sem biztos, van nekünk olyan múltunk, hogy minden déja vu, ám most mégis eltorokszorított, hiszen mintha nem is telt volna el öt év, amely alatt csak elvétve találkoztunk, persze egyszer sem véletlenül, tettünk a találkozásokért, de akkor is, öt évig olyanok voltunk, mint azok a gyűrött arcú férfiak és légies nők a francia filmekben, akik minden egyes alkalommal magukba fojtják, ami perzseli a hétköznapokat, elnyomják, mint a cigit a kis sarki presszóban, így nyomtunk el mi is mindent, aztán most elég volt két kis mézes pálinka, meg egy pohár jobb bor, és feltört minden, minden, a holsiklottunkfélre, a másikvalóságbantalán, a miértnemlehetünkmeginttizenévesgondtalanok, és ilyenkor jöttek régen a könnyeid, de nem sírsz, ugye, kérdeztem újra, nem válaszoltál, megsimogattam az orrod, az ajkad, száraz volt, örülök, hogy nem, mondtam, te felnevettél, de olyan elkeseredetten, hogy megijedtem, odabújtam, vagyis bújtam volna, de az egész párna nedves volt, értetlenkedtem, mire azt mondtad, azzal a furcsa nevetéssel kísérve, hogy látszik, hogy gyenge voltál fizikából, ha háton fekszel, felfelé nézel, akkor a könnyek nem az orrod, a szád felé folynak, hanem lefelé, a párnára, és ez egyben válasz is a kérdésre, de, igen, sírok, megint, és azt hiszem, ez még sokáig, nagyon sokáig így lesz.
(A guy called gerald: Silent cry)

sose ismertem még olimpiai érmest

Mon, 30 Jul 2012 03:21:08 -0400

nagyfero:

algebraicvarietyshow:

(már ha a matek és fizika diákolimpikonokat nem számoljuk) és persze szilágyi áronra sem mondanám hogy ismerősöm, de vele találkoztam még talán egy matektáborban akkor amikor ő hatodikos volt, aztán egy iskolába jártunk, most meg az aranyért vívhat londonban egy óra múlva!%

Borzalmas thread lehetősége van a postodban: “Egyszer nekitoltam Egerszeginek a bevásárlókocsit a budaörsi Auchanban.”

Ha Biczó Bence villant, akkor elmondhatom utána, hogy egy olimpia érmest vittem már a kocsiban, az uszodától a belvárosig, s amikor meghallotta, hogy az autóban Manu Chao szól, azt kérdezte, hogy “te ilyen lassú, jazzes csávó vagy?” - miután gyakorlatilag lenyugdíjasozott, eltörtem a kisujját, majd betettem a Sepulturát, bömbölt a Roots, Bloody Roots. Csak a miheztartás végett.