A messzi távol
- Szép ez a cipő - mondta a magyar határőr, s a műmosolyunk egy pillanat alatt változott át fogösszeszorító vicsorgássá. Már azt hittük, minden rendben van: úgy tudtuk, hogy a szlovák határőrök az akadékoskodók, ők nézik át a kocsikat, nyittatják ki a csomagtartót, szállítanak ki mindenkit az autóból, hogy bekukkantsanak még az ülés alá is. Erre ott simán átcsusszantunk, a magyar meg teszi itt a kétértelmű megjegyzést. Vagyis nem is kétértelmű ez egyáltalán: nyilvánvalóan felismerte rajunk a délelőtt vett magas-szárút. 
Romiék Érsekújvár mellett laktak, egy kisvárosban, tőlünk jöttünk haza a húsvéti ünnepek utáni szerdán. Mi, gyerekek, nagyon szerettünk hozzájuk menni. Kicsiként elsősorban azért, mert egy-egy látogatás egy-egy új cipőt is jelentett. Mindenki tudta: cipőt meg légpuskát kell venni Csehszlovákiában. A behozatal volt csak veszélyes, de azért nem olyan nagyon: a puska ment a pótkerék mellé, a cipő meg a lábunkra - amiben jöttünk, az a bolt melletti kukában végezte. De persze nem csak az új cipő miatt imádtuk Szlovákiát. Fontos szempont volt még a pecsét az útlevélbe, az egy, esetleg két napos lógás a suliból („Rokonlátogatás Szlovákiában. Hiányzását igazolom. Fülöpné.”), s leginkább az éjszakába nyúló beszélgetések, amelyen mi, tíz év körüliek is jelen lehettünk. Általában a focitól indultunk, Romi édesanyja unokatestvére volt az akkori magyar szövetségi kapitánynak, így minden egyes alkalommal meghallgathattuk, milyen sokra vitte ez a Mezey Gyurka, és hogy ő milyen büszke is rá, majd a férfiak vették át a szót, fejben lejátszottak egy magyar-szlovák meccset, a szlovákok még döntetlenre sem voltak jók soha, ezzel még Romi édesapja, aki félig szlovák volt, sem szállt soha vitába.  Aztán az este egy pontján, nagyjából akkor, amikor elfogyott az első üveg konyak, előkerült egy dedikált Szécsi Pál lemez, és már énekelte is a mosolygós ikon, hogy „viharként tombol már a messzi távol, felgyúlt a régi tűz, s a szívem lángol”. 
Minden más volt, mint otthon. No, nem olyan nagyon, csak pont annyira, hogy érezzük, külföldön vagyunk. A piacon, ahova reggel lementünk zöldségeket venni, mindenki magyarul beszélt - de néha mégis használtak olyan szavakat, amiket nem értettünk. A suliban, ahova Romiék jártak, az osztály fele magyar volt - a tantárgyakat mégis szlovákul tanulták, ők pedig Pozsony helyett Bratislavát, Érsekújvár helyett Nové Zámky-t, Nyitra helyett Nitra-t írtak a vaktérképre, amit házi feladatként kellett kitölteni. A boltban volt néhány ismerős árú, csak a csomagolás tért el a magyartól - meg volt rengeteg ismeretlen: Deli csoki, fonott sajt, banános joghurt. Jó volt Szlovákiában, nagyon jó - s ezt rombolhatta volna le a határőr, ha levetette volna rólunk az új cipőt. De nem vetette. Inkább kicsit közelebb hajolt az ablakunkhoz.
- Árulják már el, melyik boltba vették, én is ilyet akarok a fiamnak - mondta kicsit halkabban. Elárultuk. További jó utat, mondta, és a sapkájához emelte a mutatóujját.
(Szécsi Pál: Távollét)