Szita
Könnyű kilenc órás buszozás után érkezünk meg Szarajevóba. Két dolgot azonnal leszögezünk: itt sem a fűnyíró-, sem a bicikli-bizniszből nem lehet megélni. Előbbit a kis kertek teljes hiánya indokolja – utóbbit pedig a mindenütt magasodó hegyek. Az első napi városnézést elmossa az eső: a busz a sárban ragad, hiába tolja az egész csapat (benne négy válogatott kosaras, meg hat nem-válogatott), meg sem mozdul. Másnapra eláll a negyven naposnak kinéző, így a reggel már a főtéren talál minket, a belváros olyan, mint a Király utca, gesztenyefákkal, beülünk végül egy kávéra, a helyi Bódi Sylvie szolgál fel, közben a The Last Shadow Puppets duruzsol, ráadásul rádióból, direkt megkérdeztük. Aztán rágyújtunk, és merengünk percekig, nézzük a tökéletes szitává lőtt épületek mellett álldogáló, buszra váró iskolásokat, a bevásárló nagymamákat, a piacról hazatérő zöldségeseket, az egyik cigit a másik után előkapó munkásokat, és közepesen döbbenten állapítjuk meg: szívesen ide költöznénk.
(The Last Shadow Puppets: Standing next to me)