Közte
Streetball, 1997, a csapattársak kivételesen nem szolnokiak (amikor velük játszom, az Olajka CS.SZ. legendás gárdájában, gyakorlatilag minden meccsünkön van lökdösődés meg bunyó is gyakorta, sőt, egyszer a bíró lecseréli magát, a szünetben szól, ő ezt nem bírja, egyfolytában szídják, őt is, családtagjait is, s eegy egészen konkrét, minden részletre kiterjedő fenyegetést is kapott egy támadó befújása után), hanem kolesztársak, két meccs, két vereség, de ez sajnos benne volt, center nélkül nehéz játszani ezt a sportot. Néhány évvel később már rutinosabbak vagyunk, van centerünk, 205 centi, ám a meccs már nem éles, amolyan VIP, médiacsapat vs. PVSK, az Árkád tetején, megjön az ellen, benne a vezetőedző, a szakosztályigazgató meg a technikai vezető, de szólnak, hogy esetleg beállna hozzájuk Ivkovics meg Oroszbenő, ha lehet. Nem lehet, mondanánk szívünk szerint, nem mondjuk persze, csak bízunk abban, hogy elkésnek, nem érnek oda a kezdésre. Nem is érnek, jó meccset játszottunk, sok néző nincs, mert esik halványan az eső, de a centerpálya a miénk, nem csúszik, megfog a borítás. Húsz pontunkból tizenhatot dobok, közte négy hármas, a győzelem nincs meg, lejár az időnk, ők huszonötnél tartanak. A végén megállapítjuk: csak azért nem győztünk, mert nem volt tét. Tét nélkül csak a bohócok kosaraznak.
(Busta Rhymes: Break ya neck)