Egyetemistaság
Hogy vége a nyárnak, az nem csak abból látszik, hogy este már didergünk, miközben ballagunk a buszmegálló felé, és fel is hívunk egy szívközelit, hogy a hangja kísérjen el az éjszakai járatig, melegítsen legalább belülről. A nyárvéget egy visszafoglalás jelzi: megérkeznek ugyanis az egyetemisták, akiket még késő tavasszal a pokolba kívántunk, hiszen az ablakunk alatt kezdték el azt versenyüvölteni, hogy nagy a rendetlenség, ne nagyon nézzél szét. Augusztusban viszont már nagyon vártuk az érkezésüket, amikor sikerült úgy végigmennünk a Király utcán, hogy mindösszesen három ember jött szembe, leszámítva az ész nélkül fényképező turistákat.
Most viszont újra itt lesznek a diákok, és egy csapásra véget ér a szürkeség, vadászni kell az üres asztalra a kedvenc kávézónkban, viszont talán megint elcsípünk egy olyan párbeszédet, amely az egész nyarat végigkísérte, a szomszéd boxban hangzott el, a lehajtott fejű fiú és az őzszemű lány között:
– Csak szólj, és se email, se sms, se gerinc-simogatás. Ugyan belehalok, de mindegy.
– Nem, azt nem szeretném, hogy ne legyen. Mert valamibe ugyan bele kell halnom nekem is – de legalább ne a hiány legyen.
Szóval az ilyen mondatok miatt is szeretjük az egyetemistaságot.
(Kiscsillag: Van-e szándék?)