Játék
- Hány fok van? - kérdezte átkiabálva a szomszéd erkélyről Tomi.
- Mínusz száz - válaszoltam a hőmérőt vizsgálva.
Valójában persze nem volt annyi, a hőmérő megállt tizenkettővel a nulla alatt, de mivel a szél szünet nélkül fújt, simán ráképzeltem (vagy leképzeltem?) még nyolcvannyolcat. A mínusz tizenkettő pont jó volt: előző nap abban maradtunk, hogy ha tizenhárom lesz, nem tesszük zárójelbe a családot az év utolsó napjának délelőttjén csak azért, hogy lapátoljuk a tavon, a jégről a havat, előkészítve a terepet a (hagyományosan) délután kettőkor kezdődő jéghoki-meccsre. Tizenkettőnél viszont nem volt pardon: elő a hólapáttal, és indulás, könnyű kis fél órás út a tóig - ahol aztán a következő két órában csak dobáltuk a havat, halálos csendben, mosoly nélkül. A két órás hódobálás arra éppen elég, hogy fejben lejátsszunk néhány meccset. Az egyik kulcskérdés az volt, hogy ki lesz Zsoltikával. Zsoltika egynyolcvan centi magas és száz kiló - három évvel azelőtt még ötvennel kevesebb volt, súlyban is, méretben is. Valami genetikai botlás, mondták a szülei, aztán egyszer csak fél évig nem láttuk Zsoltikát, amikor visszatért, nem ismertük meg. Hatnak a gyógyszerek, zárta le röviden a témát jelentősen elmélyült hangon. Addig is az egyik legjobb koris volt, csak hát a hokihoz más is kell - mostanra az is meglett. Amikor felküzdötte magára a fekete kapucnis pólóját, aminek a hátára hypóval ráírta: „Jégre teszlek!”, már tudtuk, úgy kell helyezkednünk, hogy vele legyünk. És aztán kész lett a pálya, hazamentünk ebédelni, délután 13.50-kor már mindannyian ott voltunk a tavon, s játszottunk addig, míg olyan sötét nem lett, hogy már egymást sem láttuk. A hazaút a fáradtság miatt majdnem egy órásra nyúlt. Az éjfél? Simán átaludtuk magunkat az új évbe.
(Ganxsta Zolee: Jégre teszlek!)