Energiaital

Napokon, sőt, heteken át terveztük, milyen is lesz az első este, mit fogunk mondani köszönésképpen, milyen zenét teszünk be, melyik bort bontjuk meg, melyik pohárba töltjük ki, melyik végébe ülünk majd az ágynak, melyik kézzel simogatjuk meg először a másik vállát, beszélgetés közben, mikor kapcsoljuk le a nagyvillanyt, mikor mondjuk azt, hogy ugye nem baj, ha melléd fekszem, és miközben átfordul minden, ami ilyenkor át szokott fordulni, azon gondolkodunk, hogy lassan inni kellene egy energiaitalt, különben egy óra múlva tényleg elalszunk, és akkor jön a horkolás, az a mélyről jövő, szörnyű horkolás, amelyet még egyetlen mellettünk alvó sem viselt el.

(The Cure: Lovecats)

Gombóc

Valamikor halálosan komoly arccal tudtuk mondani, hogy pálinka, de csak pálinka a buli elején szokás szerint előjövő kérdésre, s a szemünk sem rebbent, amikor a házigazda a vállunkra csapva azt mondja, na, azért nem volt ez mindig így, utalva ezzel sok, nagyon sok régi éjszakára, s hát tényleg nem volt ez mindig így, de most már így van, mert volt egy homályos hajnal, amikor ráébredtünk, hogy ha nem állunk le, akkor hamarosan nem csak a hajnal lesz homályos, hanem a délelőtt, a délután, az este, az éjjel, minden, de minden elhomályosul, így aztán letettünk mindent, kivéve a pálinkát, s a miért kérdésre Gombóc Artúrt kicsit átírva idézi: mert azért valamit nekünk is kell innunk.

(The Cure: Six Diffent Ways)

Narancssárga

Vártuk a szeptembert, nem csak azért, mert kezdődött az iskola, és végre találkozhatunk azokkal a srácokkal, akiket elszakított tőlünk a nyaralás nevű dögunalom, hanem mert ilyenkor égtek a tüzek mindenfelé, jobbára kukorica, és bár minden évben meghallgathattuk néhányszor, hogy mi lesz, ha sokat nézünk a narancssárga lángok közé, soha nem történt semmi, pedig először tényleg elhittük, reggel félve hajtottuk fel a takarót, de nem volt ott semmi, nem kellett lepedőt cserélni, úgyhogy egyre közelebb és közelebb merészkedetünk, egyre tovább és tovább néztük, egyszer mi dobhattuk be a gyújtósként funkcionáló Népsportot, akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó tűz, a következő szeptember már egy másik házban ér minket, amely mögött nincs kukoricás, s legfeljebb a kertiparty tüzét lehet meggyújtani, de az meg akkora, hogy ha kettőt tapsolunk, el is alszik tán.

(The Cure: Fire in Cairo)

Szamuráj

Nagyon szerettük azokat a nyarakat, a semmittevést, egész délutánra egyetlen programja volt csak, szamurájkardot faragni bodzából, órák mentek el azzal, hogy szép, fehér és persze egyenletes, csomók nélküli legyen a penge, a markolatot körbe-szigetelőszalagozta, feketével, mert úgy tűnt igazán félelmetesnek, és bár tudtuk, hogy így sokkal rosszabb, hiszen nem stabil a fogás, és majd biztosan pont akkor fog kicsúszni a kezéből, amikor szükség lesz rá, amikor jön az ellen, de egyszerűen olyan jól nézett ki, ahogy megcsúszott rajta a napfény, amikor a lehullott, már rohadásnak indult körték körül ezzel a karddal csapkodtuk a döngicsélő méheket, darazsakat, úgyhogy rajtahagytuk a szigetelőt, és bíztunk, nagyon bíztunk abban, hogy az ellen majd akkor jön, amikor éppen pihenünk, és a szomszéd srác a figyelő, az ő nem-szigetelőszalagos markolatú szamurájkardjával.

(Adam F: Dirty Harry)

Mozdulnak

Apu. Mama, papa. Másik mama, másik papa. Öcsi bácsi. Keresztmama. Nagynéném, Kleó. Edit néni, a szomszédunk. Laci, aki az osztálytársam volt. Volna kihez mennem Halottak napján. Vagyis igazából már előtte való nap, mert hát, ugye, rendbe kell tenni néhány sírt, gyorsan kigazolni mindenhol, friss virág a vázába, ne szégyenkezzünk a rokonok előtt. Aztán másnap, a nagy napon megvárni a sötétet, addig előkészíteni a gyertyákat, a mécseseket, hat körül autóba szállni, parkolóhelyet keresni a káoszban, beballagni a nagy kapun, a sírok között botladozni, meggyújtani az ilyenkor szokásosokat, letenni, csendben álldogálni, halkan köszönni a rég nem látott ismerősöknek, és úgy hazamenni, hogy akkor ezzel is megvolnánk, vacsora mehet a mikróba, mi is lesz este a tévében? Aztán mégsem megyek. Senkihez. Maradok otthon. Gyertya van, tévézés nem nagyon.

Mert nem csak Halottak napján volna kihez menni. Mindig volna kihez menni. Ők nem mozdulnak. Várnak, vagy sem, nem tudom. Talán várnak. De mindegy is. Mert ők valójában nem ott vannak. Nem a lobogó gyertyák alatt. Hanem a polcon, a fényképalbumban. A Odüsszeusz-kötet első oldalán („Zolikának, szeretettel, 14. születésnapjára, Kleó”). A konyhában, amikor úgy szegem a kenyeret, ahogy mama mutatta, amikor nyolc éves voltam, a vágás előtt keresztet rajzolva az aljára. Az álmaimban. A mondataimban. A nevetésemben. Néha a tükörben. Apu. Mama, papa. Másik mama, másik papa. Öcsi bácsi. Keresztmama. Nagynéném, Kleó. Edit néni, a szomszédunk. Laci, aki az osztálytársam volt. Nem emlékezem, és nem felejtek.

(Foals: Milk & Black Spiders)

Szaggat

A fiatalság temetése nagyjából akkor kezdődik, amikor a postaládából kicsusszanó esküvői meghívón a mi nevünk szerepel, és nem szüleinké, azaz amikor kitörünk az „és családja” kategóriából. Amikor alanyi jogon vesszük fel a szép öltönyt, a könnyű estélyit, tapsolunk az ifjú párnak, szórjuk a rizst rendületlenül, és amikor a mi poharunk landol a földön hajnaltájt.

Egy újabb koporsószög a gyerekszületés. Amikor a tegnapi csapattárs lemondja a hétvégi meccset, mert otthon kell maradni a csecsemővel. Amikor a szabadnapjain is a munkahelyen lógó barát hirtelen egy hétre eltűnik, a színét se látni. Amikor a zord, mosolytalan srác csendben egy fotóalbumot tol elénk, Danika evés közben. Danika anyuval, Danika alszik, sorjáznak a képek és a képaláírások. Ám nem feltétlenül van szükség ilyen nagy és komoly dolgokra ahhoz, hogy hirtelen átfusson a fejünkön, milyen jó is volt tizennyolcnak, felelőtlennek és gondtalannak lenni, – vagy egyszerűbben: milyen volt fiatalnak lenni Pécsett. Elég átsétálni a tablók borította belvároson. Hat-nyolc éve is az ismerősök miatt álltunk meg előttük, kerestük a tavaszi sörsátorban nekünk fizetőket, a PVSK-meccsen velünk zászlót lengetőt, a gasztronómiai héten mellettünk vacsorázót. Csak akkor még a diákok között vadásztunk az arcokra. Ma ugyanezt a tanárok között tesszük. Ott van ugyanis az a lány, aki velünk szigorlatozott, és még azon a nyáron férjhez ment egy fogorvoshoz. A fiú, akivel egy csapatban játszottunk az egyetemi bajnokságban, és akinek három éve egy legyezős szempillájú fia született. Persze ugyanők voltak azok is, akikkel széttéptük az éjszakát húszévesen, a mai osztályfőnök-helyettes és angoltanár, mert húszévesen ezt kell tenni, szaggatni, mint egy rossz rádió, hogy sose tudjuk, a következő órában mi lesz a vétel. Szép volt, de elmúlt – a város maradt csak, a maga koncertjeivel, meccseivel, fesztiváljaival, kiállításaival. Amelyekkel fiatalságot festhetünk magunkra – legalább néhány este erejéig.

(Everything everything: Torso Of The Week)

Megvan
Mi a lengyelpiacra jártunk. Vagyis nem csak mi: mindenki, akit ismertünk. Ott vettünk ruhát, cipőt, csavarhúzót, másolt videokazettát, posztert, kis túlzással az ételen kívül mindent. A magyarázat egyszerű volt: máshol nem lehetett. A boltok ugyanis akkortájt nem roskadoztak a kínálattól, volt háromféle tornacipő, fekete, fehér, meg világoskék, oszt jónapot. Persze, szép a fekete, szép a fehér, (a világoskék nem szép) – de ha mondjuk zöldet szerettünk volna (aminek az oldalára ráírhattuk tollal, hogy Hajrá, Fradi!), akkor a lengyelpiacon kellett keresgélnünk. S találtunk is, mindig, mindent. Aztán egyszer csak véget ért az a korszak, talán tényleg csak lábjegyzet lesz egy jövőbeli történelemkönyvben. A lengyelpiac szinte egyik napról a másikra szűnt meg – a helyén most valami butiksor áll, az üzleteknek talán a fele van nyitva, a többin ott a tábla: sürgősen, áron alul kiadó. A korábbi, piacon vásárlók egy része átnyergelt a kínaira, mások turkálóznak, s vannak, akik a pécsi vásárra esküsznek. Állítják, ott is megvan minden, csak keresni kell. Hogy néha nem igazi Adidas a póló, hogy másolt a dvd? Igen, meglehet – viszont (jó esetben) ez az áron is meglátszik. S a magyar vevő már csak olyan, hogy leginkább ez érdekli. Nem számít, hogy ezzel kinek is okoz kárt (ráadásul így az illegalitás diszkrét bája is áthatja a vásárlást), és az sem, hogy valójában gyengébb minőséget vesz – a fontos az, olcsóbb, mint az üzletben, s minden, minden majdnem olyan jó. S ez a majdnem az, ami miatt soha, de soha nem fog eltűnni a feketekereskedelem. Mert mi már csak ilyenek vagyunk: maximálisan hiszünk a majdnemben.
(Skalpel: Sculpture)

Hivatalosan
Van az a régi történet, hogy a nyugdíjas Kati néni megnyeri az ötöst, jönnek a tévések, hogy miért ezeket a számokat játszotta meg. Hát, aranyoskáim, egyszerű: a 19 meg a 14 azért, mert akkor születtem, kilencszáztizennégyben; a 6 és a 8, mert ennyi évesek az unokáim; az 58 meg azért, mert hatszor nyolc az ötvennyolc. De hát Kati néni, hatszor nyolc az negyvennyolc, mondják mosolyogva a riporterek. Mire Kati néni: aranyoskáim, hát ki nyert a lottón, maguk vagy én? Nálunk gyakorta így működik a szakember-világ is. Van a logika, meg van a végeredmény. Átlagos hétvége, pörög a mérőóra, pedig nem kellene neki. Gyorsan meg is van a gond forrása, telefon a szolgáltatónak, ez a helyzet, meg kellene csinálni, küldik a kollégát. Néhány óra, és ott is vannak, megnézik. Ja, ők ezt nem csinálhatják meg, ehhez a cég másik szakembere kell. Szóval nem nyúlhatnak hozzá. Hivatalosan – teszik hozzá halkan, és én már tudom, mire játszunk. Jó, akkor én most bemegyek a pénztárcáért, és ha esetleg csodálatos módon helyreállna a rend, mire kijövök, akkor azt nagyon megköszönném. Mire visszaérek, már a kocsinál állnak, egy ezres lesz, és további jó estét.
(The Cure: Tha same deep water as you)

Megbűnhődte
Na, kemények vagyunk, kérdezte B., a szánkón hátrafordulva. Kemények, válaszoltam, és egyszerre húztuk le a sapkát a szemünkre, hogy tényleg ne lássunk semmit. A szánkón lassan indult, de tíz másodperc múlva már úgy száguldott, mint egy pokolba tartó vonat. Hogy nem lett pokol a vége, az a szerencsének is köszönhető: alig néhány méterrel a diófa előtt megbillentünk, majd felborultunk, így elkerültük az ütközést. Persze mindenünk átázott, de kit érdekelt ez akkor?
Egy óra múlva már inkább érdekelt. Kiderült ugyanis, hogy az erdei kulcsosház konyhájában működik csak (ímmel-ámmal) a kályha, a szobában, ahol összesen tizenketten szerettünk volna aludni, délután kettőkor még olyan hideg volt, hogy látszott a leheletünk. Minden reményünket az otthonról hozott italokba vetettük – ám kicsit lefagyott a mosolyunk, mikor világossá vált, hogy az üveg borok a vonaton maradtak, így mindösszesen három üveg pezsgőnk, húsz dobozos sörünk, és két liter pálinkánk van. Akkor pedig nagyon lefagyott, amikor az esti buli harmadik percében az egyik lány kiejtette a kezéből a pálinkát, s a kövön darabokra tört a házi szilva. Azt gondoltuk ugyanis, hogy anélkül nem fog beindulni itt semmi. De beindult: játszottunk, sztoriztunk, énekelgettünk, de annyira belefeledkezve az egészbe, hogy a Himnuszról is lemaradtunk, akkor kapcsoltuk be a rádiót, amikor már megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Amikor végül lefeküdtünk, hajnal három óra felé, még mindig annyira fáztunk, hogy szépen, lassan az összes ruhánkat magunkra vettük, s végül kabátban aludtunk el. Ez volt életem leghidegebb szilvesztere. És egyben az egyik legjobb is.
(The Cure: Cold)

Csak
Ezt írtam egyszer: „A legrosszabb (vagyis inkább a legjobb, oly kevés a különbség) a világon: a kihagyott lehetőség. Amikor ott áll a buszmegállóban, de mi nem vesszük fel. Amikor este telefonál, de nem megyünk át. Amikor sms-t ír, de nem válaszolunk. Miért nem? Csak. Mondjuk mert így megmarad az illúzió, hogy bármi lehetett volna.” De ez nettó hülyeség.
(Silversun Pickups: The Royal We)