Ne
Ne hívj többet – nem hívlak többet. Ne írj sms-t sem – nem írok sms-t sem. Ne láss mindenkiben – nem látlak mindenkiben. Ne is gondolj rám – nem is gondolok rád. Ne keress minden éjjel – nem kereslek minden éjjel. Ne álmodj velem – nem álmodok veled. Hogy szeretsz? – Hogyne szeretnélek!
(Tokyo Police Club: Centennial)
Kések
Karácsony, mint minden évben, most is meghozta a legújabb Sandman-könyvet, amelyben ilyenek vannak, mint hogy “Vágy előszeretettel villantja rád mosolyát, amely olyan, mint a késpengéről visszaverődő napfény. De nem ez az egyetlen tulajdonsága, amely a késekre emlékeztet.” Thx to Mr. Gaiman.
(Marylin Manson: Sweet Dreams)
Minden
Várni. Észrevenni egy kezet. Elcsípni az első mosolyt, aztán az első bizonytalankodó oldalra pislantást. Sétálni. Segíteni a meredek megmászásában. Leülni egy padra, vagy egy asztalhoz. A pincértől rendelni. Történeteket hallgatni. Történeteket mesélni. Egymáshoz dőlni. A nyakat már megismerni. A vállat már megismerni. Ülni, ülni, ülni, egy szó nélkül, elveszve a szemében, a mosolyában. Elcsodálkozni minden egyes alkalommal azon, hogy mennyire nagyon szép, a szeme is, a mosolya is, ő is. Észrevenni, hogy mindenki őt nézi, amikor sétál, mert nem lehet nem nézni őt. Becenéven gondolkodni.
Ezeket én mind szeretem.
(Sziámi: Éjkirálynő)
Persze nincs
DUNCAN Mi az, amit a legjobban szeretsz a modern életben?
DEBBIE Ööö…
DUNCAN Ne ööözz
DEBBIE Mondjuk a…
DUNCAN Igen?
DEBBIE Nem tom.
DUNCAN Gondolkozz.
DEBBIE Hát, talán az utazás; hogy el lehet menni nyaralni
DUNCAN Nem, nem az utazás.
DEBBIE Nem?
DUNCAN Nem, valami más.
DEBBIE A tévé, az elég…
DUNCAN Valami más.
DEBBIE Hát ööö…
DUNCAN Nem ilyen megfogható.
DEBBIE Az jó, hogy, azt hiszem, hogy van, hogy van választásunk.
DUNCAN Nem a választás az, Debbie.
DEBBIE Jó, akkor mi az?
DUNCAN Ezt kérdezem. Ezt kérdezem, hogy mit szeretsz a legjobban.
DEBBIE Ja, aha, azt hiszem, ja igen, azt hiszem a kommunikáció az, hogy annyi, ma már annyiféleképpen lehet…
DUNCAN Nem.
DEBBIE Nem a kocsmák meg a bárok? Hogy jobb, egy csomó jobb, így beülni, egy csomó helyre, sokkal jobb, mint régebben. Nem?
DUNCAN Nem, nem ez az.
A hit.
A hit az.
A teljes meggyőződés, hogy ez az egész, hogy mindez rendben van.
(Placebo: Every Me Every You)
Társas játék
…a problémákat hallottuk már ismerőseinktől egy kávé fölé hajolva, a karakterek (ugyan más neveken, de) ott vannak a Facebook-ismerőseink között, a sztorikat olvastuk már blogokon – s összességében ismerős a munkahelyi őrület, a koszos városkép, a menthetetlen barát, a szomorú szemű szerető, a szem sarkában a könnycsepp, az arcba hulló hajtincs, a borogatás-hideg szakítós pillanat, minden, minden. És ez nagyon jó. Másrészt persze meg nagyon rossz, de az most mindegy…
(Kings of Convenience & Royksopp: I Don’t Know What I Can Save You from)
Közte
Streetball, 1997, a csapattársak kivételesen nem szolnokiak (amikor velük játszom, az Olajka CS.SZ. legendás gárdájában, gyakorlatilag minden meccsünkön van lökdösődés meg bunyó is gyakorta, sőt, egyszer a bíró lecseréli magát, a szünetben szól, ő ezt nem bírja, egyfolytában szídják, őt is, családtagjait is, s eegy egészen konkrét, minden részletre kiterjedő fenyegetést is kapott egy támadó befújása után), hanem kolesztársak, két meccs, két vereség, de ez sajnos benne volt, center nélkül nehéz játszani ezt a sportot. Néhány évvel később már rutinosabbak vagyunk, van centerünk, 205 centi, ám a meccs már nem éles, amolyan VIP, médiacsapat vs. PVSK, az Árkád tetején, megjön az ellen, benne a vezetőedző, a szakosztályigazgató meg a technikai vezető, de szólnak, hogy esetleg beállna hozzájuk Ivkovics meg Oroszbenő, ha lehet. Nem lehet, mondanánk szívünk szerint, nem mondjuk persze, csak bízunk abban, hogy elkésnek, nem érnek oda a kezdésre. Nem is érnek, jó meccset játszottunk, sok néző nincs, mert esik halványan az eső, de a centerpálya a miénk, nem csúszik, megfog a borítás. Húsz pontunkból tizenhatot dobok, közte négy hármas, a győzelem nincs meg, lejár az időnk, ők huszonötnél tartanak. A végén megállapítjuk: csak azért nem győztünk, mert nem volt tét. Tét nélkül csak a bohócok kosaraznak.
(Busta Rhymes: Break ya neck)
Brüsszelben
Tíz évvel ezelőtt sem volt nekünk semmi bajunk a beengedő emberekkel – csak azt szerettük volna velük érzékeltetni, hogy túl komolyan veszik magukat. Így aztán őrültebbnél őrültebb mondatokat találtunk ki, bizonyítandó, hogy bármi működhet, ha komoly arccal mondjuk. Titkosrendőr vagyok, ez az álruhám. Én is fellépek, csak otthon hagytam a gitárom. Én vagyok a bíró, eltévedtem idefelé, ezért jöttem később. Ezt a szép hagyományt elevenítettem fel az egyik nap, amikor rezzenéstelen arccal, szó szerint ezt mondtam a kapu mellett strázsálónak: „Jó napot, az újságtól jöttem, s a dékán úrhoz mennék, aki most Brüsszelben van.” S hogy beengedtek-e? Naná, hogy be. Valami soha nem változik.
(Metallica: Enter Sandman)
Angyali
Az utolsó meleg napok egyikén történt. A nap még sütött becsülettel, de a délután már kabátot rántott mindenkire. A pécsi Jókai téren a hangzavar még júliust idézte, de azért már sejtettük, hogy utolsó nevetéseink egyike pereg éppen. A szolid hangzavar egyszer halkult csupán el – amikor a tér egyik sarkában feltűnt egy férfi, fehér csuhában, s valóban angyali mosollyal, lassan sétálva átvágott a gyerekseregen. A szülőket is békesség szállta meg – ám elég volt egyetlen mondat, hogy minden lerombolódjon. Az egyik kislány ugyanis a beálló csöndben azt kérdezte a kezét fogótól: „Anya, a bácsi tényleg szerzetes, vagy csak elvesztett egy fogadást?”
(Massive Attack: Angel)
